Innen-onnan beleharapok – Beszélgetés Bereményi Gézával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Ma lett hetvenötéves Bereményi Géza, akinek egyszerre dúdoljuk a dalszövegeit, nézzük a filmjeit és olvassuk a regényeit. Most épp az ünnepi alkalomra összegyűjtött novelláit (a könyvről itt olvashat kritikát). És ő az, akinek köszönhetően bármikor lekottázzuk a hatvanas-hetvenes éveket. Az indulásról, a sebtében tető alá hozott első kötetről, a besúgókról és arról beszélgettünk, hogyan lett öt percig zseni Magyarországon.

– 1970-ben, 24 évesen jelent meg az első novellásköteted, A svéd király.
– Előtte csak egy novellát publikáltam, 1969-ben.

– Utána egyből jött a kötet?
– Igen. Akkor szereltem le a tizenegy hónapig tartó katonai szolgálatból, amit már felvett egyetemistaként tudtam le. Persze, ha idejében szólnak, hogy mit kell bevenni sorozáskor, akkor ezt is megspóroltam volna.

– Mit kellett volna?
– Ha jól emlékszem, valamilyen lázkeltőt. Vagy 15 kávét meginni előtte. És az már úgy elég lett volna. Akkor egyből mehettem volna az egyetemre. Furcsa időszak volt ez egyébként. Akkoriban már vagy három éve nem jártam Pesten. Hol a Balatonon voltam, hol Pápán. Megszakadt majdnem minden kapcsolatom. Egy-két hónapig elég zárkózott is voltam.

– Hogy lett ebből novella?
– Volt két évfolyamtársam, akiket én a kor legkiemelkedőbb emberének láttam, Bódy Gábor és Ajtony Árpád. Bódy filozófia-német szakra járt, és nagyon nagy tudású, sziporkázó fiatalember volt, én, a vidéki srác, szinte elszédültem attól a sok mindentől, ami dőlt belőle. Szóval, ő egy napon megmutatta a frissen legépelt novelláit. Majd kifejtette, hogy minden valamirevaló ember ír, mert az lehetetlen, hogy egy okos ember ne írjon. Aztán megkérdezte, hogy én írok-e. Azt hazudtam, hogy persze, csak még nem akarom megmutatni. Erre ő felajánlotta, hogy szombaton szívesen megnézné. Addig még volt vagy három nap.

– Nem elképzelhetetlen…
– Én is erre gondoltam, így hát hazamentem és írtam két hangulatnovellát. Három-négy flekk lehetett. Ezt onnan tudom, mert a nagynéném legépelte, és ő mondta, hogy ennyi lett. Ezzel a két szöveggel mentem, sosem felejtem el, szombaton délután négyre az Astoria aluljárójába a találkozónkra. Bódy még ott helyben, állva elolvasta. Tetszett neki. Majd azt mondta, hogy most épp egy titkos írói körbe megy, vigyük magunkkal ezeket is. Hát vittük.

– Milyen érzés volt?
– Nem tudom, csak mentem utána. Aztán ott a társaság tagjai, még azon melegében, és nem úgy, hogy egymásnak adták volna a lapokat, hanem föléjük állva, összedugott fejjel gyorsan elolvasták. Fantasztikus, mondták, és akkor lovaggá ütöttek. Hát valahogy így kezdődött.

– Ez a két szöveg a kötetbe is bekerült?
– Nem. Ezután írtam két hosszabbat, és azok már igen. Egyébként a kötet is elég furcsán született meg.

Akkoriban már hosszú ideje nem jelent meg fiatal írótól könyv. Hivatalosan nem is voltak fiatal írók.

Csurka István a maga negyvenéves korával számított a legfiatalabbnak, és így ő volt a KISZ-titkára az Írószövetségnek. De aztán elszégyellték magukat, hogy ez így tarthatatlan, és kiadták a Magvetőnek, hogy toborozzanak fiatal írókat. Legyen antológia vagy induljon el egy könyvsorozat.

– Így már világos.
– Várj, még nincs vége. Behívtak minket a szerkesztőségbe. Aztán ott az egyik szobában azt mondta nekem a szerkesztő, hogy az én szövegeim a legjobbak, és van-e ebből egy kötetre való? Rögtön rávágtam, hogy van, csak még szeretném átnézni őket. Mennyi idő lenne ez, kérdezte. Mondtam, hogy úgy három hónap, és már fordultam is volna ki a szobából, hogy rohanjak haza novellákat írni. Csak a szerkesztő még megkért, hogy küldjem haza az odakint várakozó fiatal szerzőket, mert nekik nem lesz kötetük. Nekem ehhez nem nagyon volt kedvem, így inkább azt mondtam a kintieknek, hogy mindenkit hazaküldtek. Így nyugodtan szidhattuk hazafelé menet a hülye szerkesztőt.

– Aztán azon melegében neki is fogtál.
– Nem volt mese. Szépen végigzongoráztam mindazokat a témákat, amelyekkel végül egész életemben foglalkoztam, amelyek végig izgattak. Úgy hat-nyolc novella jött össze, ebből lett aztán egy vékonyka kis kötet, ami – nem akarok dicsekedni – elég nagy feltűnést keltett. Az első voltam a nemzedékemből, aki kötettel jelentkezett. Nekem mégis volt egy rossz érzésem. Valahogy semmi vonzót nem láttam az egészben, mert ez az egész azzal járt, hogy el kellett árulnom a kint várakozó kollégákat.

– Most amikor kötetbe rendezted a novelláidat, milyen volt szembesülni az akkori önmagaddal? Néhány helyen felül is bíráltad magad, mert új címeket adtál a szövegeknek.
– Akkoriban borzasztó rossz címeket adtam. Hogy úgy mondjam, éretlen voltam a címadás tekintetében. Akkoriban lendülettel írtam, az élőbeszéd segítségével. Olyan lendülettel, hogy sokszor még az elkezdett mondat végét sem tudtam. A sodrás hozta a szavakat.

Később én magam is csodálkozva olvastam, hogy mi került a papírra.

Emiatt a lendület miatt nem is nagyon tudok kritikusan viszonyulni hozzájuk. A mostani könyv felét az első novelláskötet anyaga tesz ki, a többit azóta írtam, illetve van két egészen friss is benne.

– Ezeket a mostani regény, a Magyar Copperfield után írtad?
– Én a regényhez előjátékként novellákat szoktam írni. Előgondolásként. Így kerítem be a témát. Az első fejezetek elbeszélésekként születnek meg. Aztán jegyzetelek, töprengek, és további fejezeteket írok. Innen-onnan beleharapok az anyagba. Én amolyan fejezetes regényíró vagyok.

– Naiv a kérdés, de érdekel: más fej kell a dalszöveghez, forgatókönyvhöz és más a prózához?
– Egészen más embert igényel. Dalszöveget nem tudok magamtól írni, csak nagyon ritkán sikerült. Ahhoz felkérés kell, meg hallanom a ritmust, a zenét. Idejön az előadó, elkezd játszani, én meg írok rá valamit, ami eszembe jut. Szóval, kell a dobbantó. A próza egészen más, abban vagyok a legszabadabb, a legsokszínűbb, a leginkább független. Felszabadít a próza. Valahogy úgy, mint amikor kimentek az oroszok. Most egyébként épp a regény folytatását írom. A Magyar Copperfield az első tizennyolc évemet foglalta össze, most az egyetemi éveim kerülnek sorra, úgy hat-hét évnyi időszak. Már írtam néhány fejezetet. Ebből az anyagból került be két elbeszélés az összegyűjtött novellák közé. Ha tartom a tempómat, akkor két év múlva elkészülök vele.

– Kézhez álló nyersanyag ez is?
– Nagyon izgalmas és felemás esztendők voltak ezek, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig. Akkor kerültem bele a társadalomba, mert addig javarészt azon kívül éltem. Elég sok besúgó volt akkoriban az egyetemisták között. Ezt tudtuk mi is. Féltek ettől a közegtől, ’56 még karnyújtásnyira volt.

Igazából be volt szarva tőlünk a magyar belügy. Főleg a bölcsészektől, hiszen velük kezdődött a forradalom is.

– Milyen volt folytonos gyanakvásban élni?
– Nem éles gyanakvás volt ez, inkább olyan megengedő. Volt olyan társam, aki meg is mondta, hogy őt beszervezték. Kérdeztem, hogy de azért mondhatom előtte, amit gondolok, vagy inkább ne? Azt felelte, hogy nyugodtan mondjak, amit csak akarok, ő majd csupa kedves dolgot jelent rólam. Elmebajos korszak volt. A feje tetejére állt minden. Emlékszem, az egyik nap a Puskin mozi előtt álldogált Che Guevara dzsekiben. Épp átutazóban volt Magyarországon. Nézelődött, figyelmesen nézte a magyar járókelőket. Szakállas volt, akkoriban kevés magyar engedhette ezt meg magának. Majdhogynem senki.

– Ilyen élményeket nem is nagyon lehet csak egy műfajban megfogni.
– Talán ezért is írtam annyi mindent. Színdarabokat, forgatókönyveket, de aztán bűnbánóan mindig visszatértem az irodalomhoz. A nyolcvanas évek kezdetén meg azt mondták, hogy nincs filmrendező. Innen-onnan kerítettek elő kósza rendezőket, hát akkor én is belevágtam. Akkoriban Nemeskürty adta a pénzt, és mondta, hogy még egyre van keret, írjak forgatókönyvet, mert azt nagyon szeretik a rendezők. De én már nem akartam, utáltam, hogy elrontják, belenyúlnak, ki tudja, mi lesz belőle. Akkor mondta, hogy rendben, akkor csináld meg te. Ebből lett A tanítványok. Egyébként a filmeseknek mindig is jó szimatuk volt, tudták, hogy hol van pénz, mert ez a műfaj nem megy nélküle. Jobban le tudták tapogatni a kor változásait. Tudod, a pénz éberré tesz. Meg sokba is kerül.

– Aztán jött az Eldorádó.
– A nagypámról írtam, amolyan rekviem. Megírtam, megrendeztem. Aztán a rendszerváltás után kikerült Párizsba, ahol Európa Filmdíjat kapott. Na, így lettem öt percig zseni Magyarországon.

BEREMÉNYI GÉZA legutóbbi művei: Magyar Copperfield; Versek; Vadnai Bébi.